Spix-ara (Cyanopsitta spixii)

A Spix-ara karcsúbb és kisebb a legtöbb nagy aránál, mégis jellegzetesen hosszú farkú, erős csőrű papagáj. Testhossza körülbelül 55–60 centiméter, tömege nagyjából 300 gramm. Tollazatának összhatása kék: feje szürkéskék, alsóteste világoskék, háta és szárnyfedői teltebb, élénkebb kékek. A hím és a tojó külsőleg nagyon hasonló, a tojó átlagosan valamivel kisebb lehet. A fiatal madarak színezete tompább, szemük és csőrük jellegzetességei fokozatosan változnak az ivarérettség eléréséig.

A faj őshonos elterjedése Brazília északkeleti részére, elsősorban Bahia állam szárazföldi São Francisco-völgyére korlátozódott. A caatinga félszáraz, szezonálisan változó növényzetű tája önmagában nem volt elegendő számára: kifejezetten a folyók és időszakos vízfolyások mentén kialakuló galériaerdőket használta. Ezekben a caraíba, vagyis Tabebuia aurea fái fontos táplálkozó-, pihenő- és költőhelyet adtak. A faj elterjedési területe síkvidéki és alacsony dombvidéki környezet volt; magashegységi élőhelyhez nem kötődött.

A Spix-ara valószínűleg párokban és kisebb, laza csoportokban mozgott, miközben a táplálékforrások és a víz elérhetősége szerint változtatta napi útvonalait. Erős csőrével kemény magvakat és terméseket bontott fel. A hosszú farok és a keskenyebb testalkat gyors, irányítható repülést tett lehetővé a folyó menti fás sávok és a nyíltabb caatinga között. Hangja érdes, éles, jól hallható kapcsolattartó kiáltásokból állhatott; ezek a pár és a csoport tagjai közötti koordinációban lehettek fontosak.

Természetes étrendjének alapját magvak, kemény termések és különféle szárazságtűrő növények részei alkották. Kiemelt szerepük volt a caraíba terméseinek, valamint több kutyatejfélének. Az évszakos kínálat változásával az elfogyasztott növények aránya is módosulhatott. Fogságban a fajmegőrzési intézmények ellenőrzött, változatos magkeveréket, friss növényi táplálékot és tenyésztési helyzethez igazított kiegészítést alkalmaznak. A természetes és a tartási étrend nem azonos, ezért a házi papagájoknak szánt általános etetési gyakorlat nem tekinthető megfelelő fajprotokollnak.

A faj társas igénye jelentős, mert természetes környezetében párkapcsolatokban és társas közelségben élt. Egyedül tartva könnyen hiányozhatnak a fajtársas kommunikáció és a közös aktivitás lehetőségei. Mozgásigénye nagy: repüléshez tágas röpdére, mászáshoz stabil ágakra, rágáshoz biztonságos természetes anyagokra és rendszeres környezeti változatosságra lenne szüksége. A hangadás, a párkötés és a terület használata miatt a lakóhelyi tartás különösen rosszul illeszkedik a faj természetéhez.

A Spix-ara tartása nem szabadidős hobbiállat-tartás, hanem szigorúan szabályozott természetvédelmi feladat. Fogságban csak ellenőrzött származású egyedekkel, összehangolt tenyésztési terv, genetikai nyilvántartás, megfelelő állatorvosi háttér és természetvédelmi hatósági felügyelet mellett indokolt foglalkozni. A röpde kialakításánál a repülési lehetőség, a biztonságos odú- és ülőrúd-rendszer, a napfényes és árnyékos részek, valamint a nyugodt visszavonulóhelyek egyaránt fontosak. A vadonból származó egyedek befogása és kereskedelme természetvédelmi szempontból elfogadhatatlan.

A Spix-ara különlegessége, hogy a Cyanopsitta nemzetség egyetlen ismert faja. A legtöbb nagy arához képest kisebb, keskenyebb testű és egységesebb kék színezetű. Nem azonos a kék-sárga arával vagy a jácintarával, amelyek nagyobbak és eltérő tollazatúak. A faj természetvédelmi helyzete is sajátos: a vadonból eltűnt, miközben fogságban fennmaradt tenyészállományok biztosítják a visszatelepítési program genetikai alapját.